1. Honlap címe   Kisregények

MENÜ

                               Az utolsó háború után.

 

2080 augusztus 4.

A nappaliban énelkelni kezdett a beszélő óra:

Tik - tak, tik - tak, hét óra, ébredjetek szépszóra!

A ház üresen állt, az óra tik takkolt, és újra meg újra ismételte a szavakat a nagy ürességnek. A negyednyolcat veri, készen áll a reggeli...

A konyhában a tűzhely sziszegett és sóhajtozott, és belsejéből ki tálalt nyolc szelet pirítós kenyeret, tizenhat tükörtojást, nyolc szelet sült szalonnát, két kávét, és két pohár tejet. 

Ma 2080 augusztus negyedike van, mondta egy másik hang a konyha menyezetéről, háromszor ismételte el, és mondta, ma esedékes a biztosítás, a víz, a gáz és a villanyszámla befizetése.

Valahol a falban relék kattantak, memória egységek dolgoztak. - Tik - tak nyolc óra, figyeljetek a szóra, menni kell a munkahelyre iskolába, tik - tak nyolc óra.... De nem csapódtak az ajtók, a szőnyegek nem nyelték el a léptek zaját, mert nem mozdult semmi. Kint esett az eső. Az időmondó a külső ajtón nyugodtan énekelte: eső, eső, el nem áll esernyő kell és kabát!

Az eső visszhangosan kopogott az üres házon. Kint harang kondult a garázsban, a garázsajtó felemelkedett, és feltárta a várakozó kocsit. Hosszú várakozás után az ajtó becsukódott. Fél kilenckor egy kar a reggelit egy kagylóba seperte, forró víz zúdult rá, lemosta egy fém garaton, és ott egy gép ledarálta, és lefolyt a csatornába. A tányérok forró vízbe kerültek a mosogató gépben, majd ragyogó tisztán, szárazon a helyükre kerültek.

-Negyed tíz, takaríts, - énekelte az óra. A fal rejtett rekeszeiből kis robotok surrantak elő. A szobákban hemzsegtek a gumi és fém takarító állatkák. Végig pásztázták a székeket, asztalokat, szőnyegeket, felszívtak minden port, aztán visszatértek rekeszeikbe. A ház tiszta volt. Tíz órára a nap kibújt a felhők mögül. Ez a ház állt a város szélén, egyedül, de bent a belvárosban még álltak épületek. Ekkor be indúlt a locsoló berendezés, lemosta az ablaktáblákat, és lefutott az elszenesedett nyugati falon, amelyről a fehér festék egyenletesen leégett. A ház nyugati fala  néhány foltot  kivéve, teljesen fekete volt. Az egyik folt pázsitott nyíró férfi árnyképe volt, a másik egy aszonyé ki éppen lehajol virágot szedni. Távolabb egy kisfiú képe, ahogy a levegőbe ugrik, fölötte a feldobott labda képe, szemben vele meg egy  kislány akarja felemelt kézzel elkapni a labdát, amely többé nem esett le. Az öt festékfolt megmaradt. A többi vékonyan elszenesedett. A locsolók enyhén permetező esője megtöltötte a kertet párával. Eddig megőrizte békéjét a ház.

Gondosan megkérdezte: Ki az? Mi a jelszó? De mivel kóbor állatoktól nem kapott választ, zárva maradt a ház. A ház, valóságos oltár volt, több ezer takarítóval, de az Istenek elhagyták. Az egyik verandán egy kutya sírt fel, az ajtó felismerte a kutya hangját, ide tartozott egykor. Az ajtó ki nyílt, a csont sovány sebekkel borított kutya bement, és sáros nyomokat hagyott maga után. A robotok azonnal takarítani kezdtek. A kutya éhes volt, a levegőbe szimatolt, és kaparni kezdte a konyha ajtót. Az ajtó mögött a konyha ebédet készített. A kutya örjöngött, majd ott halt éhen az ételektől roskadozó konyha előtt. A takarító robotok azonnal elkezdték az eltakarítását . Percek múlva nyoma sem volt a kutyának, a gazdáinak legalább a falon maradt nyomuk.

A háztól nem messze, egy hegy állt. Volt benne egy barlang, amit egy ember atom biztos bunkerré alakított. Ellátta magát élelemmel, vízzel, mindennel, ami szerinte a túléléshez kell. A háború már régen a levegőben lógott, és ő úgy döntött, túléli! Nem tudta mekorra lessz a háború csak azt hogy el kell vonulni, ha túl akarja élni. Most, amikor a napokig tartó robbanások zaja elhalt, és még várt néhány napot a sugárzás és a tűz csökkenésére, be öltözött védőruhájába, és le ment a városba. Mindenütt csak romok és halottak. Az úton csak nagyon nehezen lehetett menni, mindenütt autóroncsok, a leomlott házak romjai. Szét szakadt házak elképesztő variációit látta mindenfelé. A kataklizma egy szempillantás alatt következett be, mert csak néhány test hevert a nyílt utcán. Egy háznak az eleje tünt el, a helységekbe be lehetett látni. A földszinten egy asztalos műhelyben egy férfi állt a gyalupadnál, élettelen szemmel nézett maga elé. Az emeleten a fürdőszobában egy nő a kádban ült, újsággal a kezében, de már nem olvasott. A padlásszobában két szerelmes feküdt az ágyon, örökre összefonódva. Ment a városközpont felé, pár ápület még állt, köztük a katonai parancsnokságé is. A romok között pár túlélő kutatot, egy idősebb nő egy ékszerbolt romjaiból kotorta elő az arany ékszereket, ő  még nem tudta hogy már nem fogja viselni. Néhányan egy élelmiszer boltot kezdtek kipakolni, egy kézikocsira. Ők sem tudták, már nem lesz idejük meg enni. Lassan haladt a centrum felé, egyre több holtest hevert mindenfelé. Egy nőröl a légnyomás minden ruhát letépett, de sértetlen maradt, csak halott. Most ingyen mutogatta bájait. A férfi ment a parancsnokság épülete felé, itt is csak holtesteket, vagy tudtukon kívül haldoklókat látott. Ezt a csapást lehetetlen volt túlélni! Be ért a központba, ott még őr állt védőruhában, és tisztelget. A férfi bemement a parancsnokhoz, és megkérdezte mi a helyzet? Hogy mi? Kérdezett vissza a parancsnok, majd dialdalmasan ordított. Győztünk!  Mi győztünk, le gyöztük az ellenségeinket! Haldoklott, már ember formája sem volt, de ordított, mi győztünk. A ház közben agonizált. Még ne tudta, de csak percei voltak hátra. Szél támadt, és a fákat már rég nem metszette senki. Egy ág az erős szélben letört, és kiütött egy ablakot. Az ablak a konyháé volt, és a be zúduló szél fölborította az éppen készülő vacsorát. A tüz azonnal fellángolt, és égett az egész konyha. A tűzoltó robotok azonnal életre keltek és hamar eloltották a tüzet. De a tűz az égő ablakon, kívülről támadt. Ez volt a vég. A napokig tartó vízpocsékolás ki apasztotta a víztartályt, és a ház leégett. A férfi visszafelé tartott a bunkere felé. Számolgatta hány év kell, hogy a sugárzás annyira lecsökkenjen, hogy ismét élhető legyen a föld. Nem tudta pontosan kiszámolni csak sejtései lehettek. Azt sem tudta hogy rajta kívül maradt e még valaki, aki túlélheti. Mert védőruha nélkül nem maradhat életben senki. Ahogy haladt az utcán egy ép falon árnyék látszott, egy kisfiú és egy kislány. A fiú mintha mutatta volna, le vagy lőve, meghaltál, és a kislány meghalt. Ahogy a fiú is. A férfi visszatért a bunkerébe, megszámolta a készletét,, összehasonlította a körülbelüli számmal, és látta a készlet nem tart ki addig. Levette a védőruhát, kinyitotta a bunker ajtaját, és kiült az ösvényen egy kőre, és sírva nézett le a város romjaira.

Vége.

 

  

Asztali nézet