1. Honlap címe   Kisregények

                                  Menetelés

 

Meneteltünk.

Dalolva, órákon át!

Mert dalolni kell!

Így könnyebb a menet.

Hátizsák puska lőszer

Nyomja hátunk, vállunk,

De mi csak megyünk,

Csak menetelünk. 

Megyünk, 

Hogy ne legyen háború!

Vagy azért megyünk,

Hogy legyen?

Nem tudjuk. 

Mi csak dalolunk,

Mi csak menetelünk.

 

                        Csak a gyökér

 

A ház előtt állt nagyapám diófája,

Ha vihar támadt, 

Be bújtunk a házba. 

Onnan néztük mit tesz az Isten.

Nagyapám a fát leste, 

Meg bír e a szél vele?

Recsegett ropogott öreg teste,

A szél a gallyakat tördelte. 

Mozgott a föld,

Ahogy a vihar tépte.

Nagyapám motyogott,

Csak a gyökér kitartson!

Ág nő új tavasszal,

Csak a gyökér kitartson!

Most is vihar tépi rázza,

De állja a vihart Árpád ősi diófája!

A Kárpátoktól az Adriáig nyúlnak gyökerei,

Letörhet száz ág, 

Ezer lesz jövőre, 

Csak a gyökér, a gyökér kitartson.

  

                     Hazug világ

 

Érzések nélküli hazugá lett a világ,

Nincsenek angyalok nincsenek csodák.

Egymásra taposva lélek nélkül élünk, 

Holnapban nem hiszünk remélni is félünk. 

Hisz csak az a fontos, mit mutatat a látszat!

Szinjáték ez, mit az ember játszhat.

Hazudni megtanulj!

A lényeg csak ennyi!

Nincs annak helye itt ki tud még szeretni.

Ha akad elvétve egy őszinte lélek,

Könnyen eltiporják, kegyetlen az élet.

Világot ilyenné csak ember tehet!

Változnunk kellene, változnunk, míg lehet!

Lehetne őszintén élni, 

Akkor tudnánk újra hinni, és remélni.     

 

                          Az élet

 

Az élet egy álom , 

Az Isten kezében,

Egy múló dolog,

Mi el röppen a mindenségben.

Az élet gyönyörű, 

Szeretet és hűség, 

Hát figgyelj rá, 

Hogy boldogan éljél. 

Az élet küzdelem, 

Mi edzi a lelket. 

Az élet egy álom, 

Mi elröppen a létben. 

 

                               Az utolsó csokor  

 

Virágot szedtem neked, élet!

Mert szerettelek egykor téged, 

De már mindentől félek.

Nem vagyok más, 

Csak egy árva gyerek.

Élet!

Miért tettél koldussá engem?

Könnyeimmel írom imám,

S reszketek!

Élet!

 Mit akarsz még tőlem?

Hisz nincs már semmim sem!

Nem vagyok már más,

Csak egy árván maradt gyerek.

 

                          Mi a baj?

 

Talán elmondhatnám mit akarok, 

De senki nem tart rá számot. 

Csak bólogatnának mint a bölcsek, 

S közben lányokat néznének, 

Ifjak és vének.

Elgondolnák milyen volt,

Vagy milyen lesz.

Gondolatban dalolnának 

Mindenféle szépet, 

Várnák,

Mikor lessz vége ennek az egésznek!

 

                  Felhők

 

Fekszem a réten,

Az ég kék óceánját nézem.

Rajta, mint hajóhad

Felhők seregei úsznak. 

Néhány apró felhő,

Mintha kutya volna,

Úgy terelgeti őket sorba. 

Az alakjuk változik,

Hol torony, hol sárkány,

Néha csak madár. 

Egy pamacs, hirtelen repülővé válik

És követi egy másik!

Örök mozgásban

Más és más formát öltenek!

Itt elengedhetetlen a képzelet,

Mert ezt látni, 

Másképp nem lehet.

 

                      Kellene

 

Kellene egy kis tél a nyárban,

Fürdeni hófehér havában, 

Hógolyócsatát vívni,

A nyarat kicsit elfeledni,

Vagy az őszi szélben állni,

Nyakunkba esőt kapni.

Elég a melegből, 

Kiszárad a határ,

Csak kicsit esne már!

De nem esik, csak én vagyok itt, 

Ki a melegtől félrebeszél már. 

 

                           Lélek

 

A lélek is fárad, a léleknek sok minden árthat. 

A lélek öregszik, nem úgy tűr már,

A szavak súllyosak, 

Némelyik teher!

Alattuk lelkem

Romokban hever!

De meg mozdul a törmelék!

Kicsiny lelkem remeg,

Segíts rajtam kérlek!

Mentsd meg lelkemet!

Emeld magadhoz, 

Tartsd a fénybe!

Hogy lelkem éljen még.

 

                                           Bíbor hajnal

 

Bíbor hajnal jöjj, és nyisd szemem,

Hajnali szellő, ébreszd lelkemet.

Friss eső, hullj reám, moss le,

Mosd le a hegyeket, s völgyeket.

Sólymok, fönn az égben,

Halljatok engemet,

Én is ott szállok veletek.

Bíbor hajnal, fonj engem körbe,

Friss eső, hullj tovább!

Árassz patakot.

Sólymok a magasban,

Újra köztetek vagyok!

Hegyek ormai,

Reátok szállok,

Onnan csodálom,

E szép világot.

 

      

                                 Ne kérdezd

 

Ne kérdezd a vándort,

Honnan jött, hova tart,

Hanem kínálj neki helyet

A kerted fái alatt.

Ne kérdezd tőle,

Merre tart,

Lehet, ő sem tudja,

Hogy merre visz az útja.

Ne kérdezz semmit,

Hanem kínáld kenyérrel,

Ő megköszöni,

S vet egy keresztet.

Ne kérdezd azt,

Hogy miért rója útját,

Lehet hogy keresi

Az igazak szavát. 

És ha útjára engeded,

Köszönd meg,

Hogy megtisztelte portád.

 

                               Nyár vég

 

A nap leszáll, elfogyó sárga folt,

Az égi vizekben fürödni kezd a hold.

A fűben csöpp bogár araszol, 

S a végtelen mezőkön friss illat száll.

Mezítláb jár a csönd,

A mezőn béke van,

S fényesség odafönn.

 

                                  Őszbe forduló

 

Fáradtan ébredt a nap,

Reggel avarszín sugarak

Lopták szemembe magukat.

A fal is aranyra festve ragyog,

Odakint dideregnek a hajnalok.

Tegnap még pipacs szirmait

Símogatta a szellő,

Mára borzas felhő uralja,

A búzavirágkék eget. 

A levelek búcsút intenek, a faágnak,

Az ősz lassan utat tapos a télnek.

 

                          Csak egy nap

 

Az élet mindig csak egy nap,

De engedd hogy álmodjak.

Add hogy mindig reméljek,

Soha ne hagyd hogy féljek,

Add hogy szép legyen álmom.

Ez az egy nap az élet,

Mindig csak ez, mit élek,

Adj szép álmot hogy bízzak

Hogy reggel folytatni bírjak mindent,

Mit elkezdtem!

Csak mindig egy napot,

Éljek szeretetben hitben,

Nem kell igéret,

Csak magamtól reméljek!

Csak magamban higgyek mindig,

El ne hagyjam egy percig, 

Egy percig se ezt a hitet,

S akkor ez az egy nap is

Csodaszép lehet.

 

                                 Könnyem

 

Harmatcseppé vált könnyem falevélen pihen,

Vár, vajon lessze még.

Hull több is, vagy elapad?

De nem hull, gyöngyé válva

Nekem megmarad.

 

                       Álmodj velem

 

Álmodj velem kedves,

Szívem nagyon fáj,

Nem lehetek veled,

Csak álmomban talán.  

Álmodjunk,

Mert ébren egy világ szakít szét!

Ellenünk van minden,

Rémálom a lét.

Álmodjunk egy völgyet,

Virágillatút,

Kézenfogva menjünk,

Merre visz az út.

Körülöttünk minden, 

Oly mese szép,

Hegytetőn egy várral

Teljesül a kép.

Sétáljunk fel oda,

Te, és én!

S boldogságunk

Látja majd az ég.

Álmodjuk ujra

Kettönk álmát.

Ne is ébredjünk föl,

Ez legyen a való,

Mert ahogy most élünk

Az rideg és fakó.

Az álom valóság is lehet,

S nem engedem el

Többé a kezed.

 

                                       A pillanat szépsége

 

Bánjuk a multat,

Rettegjük a jövőt,

S közben elmúlik a jelen,

A percekből évek lesznek.

Az idő rohan sebesen,

Élvezd a pillanat szépségét,

Ha család, vesz körül,

Mert rossz ha magadba

Zárkózol, egyedül.

        

                                 Szélkakas

 

Nem arról a szélkakasról esik most szó,

Mit vasból látsz a torony tetején.

Szólok most egy figuráról,

Ki pénzért mindent árul.

 

Soha nincs a hátsó sorban,

Törtet, gázol, meg nem torpan,

A szerénység semmi neki!

Júdáspénzért minden elvet,

Meggyőződést, mint az inget levet!

 

Őt nem érik soha károk,

Igaz ügyre rá se károg,

Más erénye kedvét szegi,

Szeretné elveszejteni!

 

Fürgén forog, ha kereshet,

Akiért ma tapsol, arra holnap rátapos,

Ha máshonnan fúj a szél!

Lesi egyre a szél milyen?

Most jobbra, majd balra billen.

 

Nem arról a szélkakasról szóltam én,

Mi vasból van a torony tetején,

Hanem arról aki ét él,

És téged itél.

 

                             Jézus születése

 

Karácsonynak éjszakáján

Csillagfényben mit látok?

Útra keltek a három királyok.

Zsákjukban ajándék,

Arany tömjén, mirha,

A bibliában ez van róluk írva.

Elindultam én is,

Követve a csillagot!

A jászolhoz megérkeztem,

Kis Jézusom itt vagyok!

Szegény vándor lévén

Zsákomban nincs semmi,

Ajándékul lábaidhoz mit tudnék én tenni?

Mit adhatnék neked,

Minek a világon legjobban örülnél?

Fogadd hát mit adni tudok!

Hálatelten mindörökre

Az életem neked adom!

Segíts nekem, ami rossz,

Belőle kidobjam, 

Csak téged szerethesselek mind jobban.   

 

                                Holdfény

 

Hideg holdfény,

Szinte folyva önt el kopár róna,

Fölötted vékony köd lebeg.

Így láttalak hazám ifjú fővel,

Így szerettelek. 

Odvas eperfák útmenti rendje, 

Kenetlen kordék gyászéneke,

Fognám fülem tenyerembe,

Ha megint hallanom kellene!

Kis kunyhó ablak már nem világít,

Nem hatol szívemig sugara. 

A szirom zúzmarás almafát is sajnálom,

Sivár helye miatt.

Más lett a világ,

Szülőhazám kőből és acélból épűlt át,

A régi világ elmúlt már!

Sziken tolni ócska vasekét?

Nevetnének ha látnák,

Az útmenti jegenyék!

Én már az új élet szavát értem,

És szeretném látni erősnek,

Ezt a bús, szegény hazát.

Hallgatom mint zúg közel, s távol a motor,

Zeng tőle az ég!

Fognám fülem két kezembe,

Ha megint a kordék kezdenék! 

 

                                Merre

 

Vajon mi az én utam?

Merre visz sorsom?

Miért születtem?

Mi az mit alkottam?

Vagy csak voltam?

Emlékeznek majd reám?

Vagy el leszek feledve?

Lepelként takar a színes avar,

Virág nyílik felettem, talán,

Utam véges,

S nemtudom miért éltem.

 

                                Hívlak

 

Halkszavú estéimen

Halkan hívlak

S megágyazom neked

A szerelmet

Hogy átmelegedj

Hogy átmelegedjek

Hogy megnyugvást

És békét boríts

Békétlen szívemre

Kérlek lelkem

Zűrét-zavarát

Nyugtasd le végre.

 

                                   Este

 

Jó ilyenkor este már,

Mikor az izzó nap álászáll,

S a sok csillag szépen ragyog.

Átgondolom életem,

Ami elmúlt, s ami lesz.

Mit szerettem, és mi az mit nem.

Átgondolom, mi után futottam,

S utol sosem értem!

Most, hogy az izzó nap letűnt,

A szív is békés lesz belül.

Öröm van csak,

A kétség tova száll!

Jólesik az esti csend,

Jó így sezemet lehunyva, 

Mindent végig gondolni újra!

Lelkem könnyű mint a pára,

Csend van, alszom nemsokára.

 

                            Emlék

 

Egy kisfiú siet a parkon át,

Az esti szélben nyikorog a hintalánc.

Zörög az ágakon a megfakult levél,

Az égen mint borbély cégér,

Ragyog a hold.

Sivár a park az esti órán,

S én megyek, csak megyek,

Az őszi parkon át, kicsit félve,

-Zsebemben gesztenyék-

Nyolcévesen.

 

                              Tündöklő álmaim

 

Mivé lesznek,

Szép tündöklő álmaim,

Ha az emlékek taván

Az élet lélekvesztője

Már nem viszi lelkemet tovább?

Ha perzselő fájdalmak

Izzó napsütésében

Nem lesznek már reményfák,

Mik enyhülést adnának.

Szívem meghasadna,

Ha álmaim, a semmi

Szürke ködében eltünnének. 

És itt maradnék üres lélekkel magamban. 

 

                             Tiszavirág az élet

 

Fejem puha vánkoson,

Felhőt nézve ábrándozom.

Tiszavirág életem, 

Lassan elmúlik felettem. 

Nem tudom miért vagyok, 

Bánom a tegnapot, 

Szánom a holnapot,

Lassan elfogyok a világból, 

De nem saját szándékból!

Minek az élet,

Ha öröm csak ritkán ér?

Több a sírás, mint a nevetés.

Ki érti, miért?

Tiszavirág csak az élet,

A boldogság, csak igéret.

 

                         Karácsony

 

Nincs szebb mint a fehér karácsony,

A hó csillog, a fenyő ágon.

Örömmel várjuk e szent ünnepet,

Mikor kigyulladnak a gyertya fények.

Szűz Mária,

Isten fiát nékünk szülte,

Urunk, oltalmazónk legyen örökre.

Űnnepeljük méltón, urunk születésnapját.

 

                           Könyvem

 

Lassan betelik életem könyve,

Nem tudom hány üres lap van még benne.

Sorsomat én akartam írni,

De mások diktálták mindig. 

Küzdelem volt életem,

A testem elkopott.

S ha földi életemnek vége,

Lelkem, talán felkerül az égbe.

 

                          Mese a három bocsról

 

Három testvér medvebocs,

Egy nap úgy határozott

Már elég bátrak és nagyok,

Bejárják a világot.

Elindúltak nagy sitve,

Brummogva és fenekedve,

A róka nézte, s csodálkozott

Hová mehetnek a bocsok. 

Kérdi tőlük, hová-hová!

Bejárjuk a világot!

Kicsik vagytok még, szól a róka,

Bátrak vagyunk, s nagyok,

Felelték a bocsok. 

Egyszercsak találtak egy ember lábnyomot,

Bátorságuk rögtön elfogyott.

Gyorsan szedték a lábuk,

Míg el nem érték a házuk!

Anyjához bújt a három bocs,

A róka meg csak mosolygott,

És a mesém itt elfogyott.

 

                                      Elmúlás

 

Lehull a levél a fáról,

Színes avarként szinte lángol.

Elviszi a szél messzire,

Lassan eltűnik a semmibe. 

Elmúlunk mi is,

Mint a rét virága, 

Nem állhat semmi,

Az elmúlás útjába.

Lassan eltűnünk mi is a semmibe,

Talán gondol ránk valaki,

De lehet hogy senki se.

És lassan elveszünk a feledésben.

 

                                     Tűnődés

 

Tűnődom egyedül szobámban,

Szemem lehunyva, s láttam!

Láttam az erdőt, fekete fákat,

Félénk rügyek remegve nyíltak,

Vajúdó vén fák recsegve sírtak, 

Mert szülni kín, születni: bánat.

Nyögött a föld a fű alatt, 

Millió gyökér bele szakadt,

Csupa kín érző fájó ideg.

A hűs patakból mi lett?

Gyilkos párájú vad méregfolyam!

S mint gyötrő beteg lázálom,

Olyan vakult tükrében a rózsafelhő.

A csókos, lenge, drága szellő

Halált lehel és sorvadást....

Szóltam magamhoz biztatón,

Lásd, mégis virulnak virágok,

Felelt a Föld: virul az átok!

A réti zöldben kórók virítanak,

A sírvirágok vádlón kinyílnak!

Hű szívek gyönge gyöngyvirága

Kihült szerelmek könnyvirága!

A gyermekláncfű sárga éke,

Leláncolt lelkek vergődése.

Harang virág: halál harangja,

Hogy kong a rét, zeng a rontás,

Ez nem tavaszi zsongás!

Madár se szól, bogár se mozdul,

Csak a halál harangja kondul!

Hová, mivé lett a termő élet?

Ki vette el az ég kék szinét

Lelkünk igaz hitét?

Jaj, tönkretették életünk!

 

                      Vagy nekem

 

Szőke hajad zuhatagában elrejtve,

Egy világ van.

A hold sápadozz,

Arcod ragyogásától,

S ha szemed rám mosolyog,

Félre áll a Nap is, nem ragyog.

A mosolyodnál szememben,

Nincs szebb nekem!

Orcád érett pirosát,

Rózsa áhítozza.

Nyakad kecses ívelése,

domb vidék, lágy hullámverése.

Vagy nekem,

Mint harmat a fűnek,

Mint ajándék gyermeknek!

Ez vagy te, nekem.

 

                             Gyermekemnek

 

Hogy mondjam el,

Dolgozom,

De nem lesz jobb az életünk.

Csak annyi, 

Hogy még élhetünk.

Hogy mondjam el,

Ha néha kiabálok,

Nem reád haragszom,

Csak fáradt vagyok,

Nagyon.

Hogy mondjam el,

Miért nincs közös játék,

Esti mese?

Hogy mondjam el,

Hogy megértsd,

Dolgozni kell,

Míg van munkahely.

Dolgozni,

Erőn felűl!

Mert lehet,

Holnap csak segély lesz.

 

                             Sirató

 

Haldoklik a Magyar nemzet,

Szemfedelét varják,

Anyföldjét, édes testét,

Fillérért árulják.

Szolganépe csendben nézi,

Hogy álma a boldogságról,

A semmibe tünik.

Haldoklik a Magyar nemzet,

Készül koporsója,

Öreg tölgyfa ágból

Lessz sírján a kopja.

Szolga népe csendben nézi,

Ezer gyertya gyullad,

De könnyet, senki sem hullatt.

Haldoklik a Magyar nemzet,

Ássák már a sírját,

Nemsokára föld takarja 

Minden Magyar álmát.

Szolga népe csendben nézi,

Koszorút is fonnak,

Nem értik hogy róluk szólok,

Ők lesznek a holtak!

 

                                 Lesz még ünnep

 

Csonka hazában,

Pokolba tart velünk a vonat,

Mely egykor vörös volt, most narancs.

Naivak voltunk,

Nem láttuk a gonoszt,

A szép szavak alatt.

Kezdetben örültünk,

De közben sírunk felé lépkedtünk.

A gonosz támad,

Hiszi győzni fog!

De napról napra ébred a nemzet,

Ma ezren, holnap százezren 

Állnak a zászló alatt!

És lesz még Magyar űnnep,

A Kárpátok alatt!

 

                                 Egy pillanat

 

Egy pillanat csak,

Röpke, múló lét,

Ennyi a létezés.

Rágondolsz volt,

De már el is múlt.

Nem csináltál semmit,

És lejárt az élet itt.

Létünk rövid, vagyunk,

És egszer csak nem vagyunk.

Mint a lepke,

Ki épp szárnyra kap,

Most itt van,

Lebben, s eltűnik.

Mint a virág, 

Ki most bimbódzik,

Kinyílik, és már hervad is.

Életünk is ilyen, 

Nyílunk, hervadunk,

A pillanatnyi létben.

Mégis mennyi szép fér el,

E rövid létben.

 

                       Ez vagyok

 

Te, ki olvasod versemet,

Nem ismersz engemet.

Én, a semmiben hajózom,

Te, nem jöhetsz velem!

Én az álmaimban élek,

Neked ezt nem lehet!

Bennem harcol,

A farkas, és a nyúl!

Mi lessz sorsom?

Nem tudja csak az úr. 

 

                             Hiányzol

 

Kezed után nyúlok,

De nem vagy velem,

Csak levegőt markol kezem.

Jövök, megyek,

Nem találom helyem,

Hiányzol kedvesem.

Madárdal ébresztett

A mai hajnalon,

S azóta csak reád gondolok.

Nézem az égen ragyogó napot,

Tudom, ott messze,

Reád is így ragyog.

Őszi levéllel üzenek, 

Sárguló lombokkal,

Vándorló felhőkkel,

Csobogó patakkal,

Ezüst csillagok hadával,

Hogy rád gondolok!

Alkonyodik, 

Alábukik a vörös tüzű nap,

S te mindig a gondolatom vagy!

Várom hogy lássalak,

Karomba zárjalak, 

Örökre itt tartsalak.

 

                          Andalgó

 

Lágyan szól a dallam,

Figyelek, hogy halljam.

Messzi ének csábít,

Fel-fel csendül,

Ámít!

Mesél szép meséket,

Szép tarka réten,

Vadvirág táncot lejt.

Fűszálakon zendül

A harmat csepp, ha reá hull,

Cseppen csöppje fűszálról a földre,

Száraz rög felissza,

Nem adja vissza.

Lágyan szól a dallam,

Dúdolgatom halkan,

Álomba ringató,

Édes, halk, csábító. 

 

                            

 

                              A szem

 

A szem az, melyben mindent megtalálsz,

Csak nézz bele, s feltárul a világ!

Benne meglátod magad, s másokat,

Őszintébb, mint a kimondott szavak!

A szem tükre a léleknek,

Nem száj, mely hazudni képes.

Nemesebb a szónál,

Könnyezik, ha becsapod!

A szem, ha kell lángol,

Csalogat, hív, ha az kell!

S egy szép szemben, elveszni is oly jó.

 

                          Hozd visza a tegnapot

 

Mesélj, úgy mint régen, Anya!

Nevessen még az ég is!

Fogd a kezem, simítsd fejem,

Mond, aludj szépen.

Adj egy puszit,

Takaróm igazítsd, Anya!

Legyek még gyerek!

Szeretném veled tölteni

Minden percemet.

Anya!

Hozd vissza a tegnapot,

Add nekem a tegnap örömét,

Töröld le a jelen könnyét!

Csak kicsit még, csak kicsit,

Legyek még gyerek. 

 

                               Új élet

 

Jöjj, nézd, a télies szürke ágak hegyén

Bársonyos pici rügybe zárva,

Szunnyad a bokor ifjú ága,

Színes illatos virága, vár, pihen.

De csodás ez Istenem!

Nézd, a madár párt talál,

Fészket rak, fiókáit őrzi eteti,

Hogy nőjenek,

Mert övék a jövő!

Kis ember fiókám,

Virágom, levelem, reménységem!

Minden téged védjen!

Élj meg sok tavaszt,

Áldott legyen utad.

 

                                   Elhervedt virágok

 

Elhervadt virágok övezik az utat,

Fájdalom és bánat kísérik sorsunkat.

Ha padlóra kerülünk is,

Feladni nem szabad!

Előttünk tornyosul még ezer feledat.

A sötétben meg kell találni a fénysugarat,

Mi az életünknek célt, és értelmet ad.

 

                                 Egy kutya panasza

 

Vagyok, mert tenyésztenek,

Míg kicsi vagyok, szeretnek.

Később mikor már nem kellek,

Egy fához kikötnek.

Nem kértem az életet,

Ti adtátok nekem!Ha eddig kellettem,

Most miért teszitek ezt velem?

De én, fönt, a kutyamenyországban,

Megbocsájtok nektek.

 

                             Eldobott kutya

 

Ül a bokrok alatt, nem ugat, csak lesi az országutat.

Ha jön egy autó, rohan, gazdáját várja boldogan.

Nem érti, miért nem jön érte, hisz szereti, úgy hitte.

Leül, várr tovább.

Álmodja otthonát, hol felnőtt,

Hol gyerekekkel játszott,

S szerették is talán.

Csak vár, várja az ismerős embert,

De nem tudja hogy nem jön, kegyetlen!

Szemében rémület, nem tudja mi van, s miért?

Ő hű volt, csalódást nem okozott!

Csak ül, s nem tudja miért hagyták ott.

 

                               Átölelsz?

 

Átölelsz?

Mikor a hajnal felölti ruháját,

Bíbor színre festi a fa ágát,

Mikor friss harmat öntözi a mezőt,

S bújócskáznak virgonc bárányfelhők?

Átölelsz?

Mikor a nap mosolyogva ébred,

Sugarában fürödve, már ategnap is szép lett?

Átölelsz?

Mikor a szél köpenyedbe búvik,

S kergetözik a fűben a madárdallal?

Átölelsz?

Mikor a kiskertben nyílik a rózsa,

Bársonyos bibéit a méh porozza?

Csak ölelj át, csak ölelj, mást nem kérek tőled.

 

                                   Fájdalom

 

Fájdalmak zsákmánya lettem,

Fájdalom szögek,

Fájdalom nyársak,

Szögeznek keresztemre engem.

Csukláyás fájdalom hóhér!

Irgalom, kegyelem!

Tudom bűnös vagyok,

De fellebezek!

Hátha bűneim kazlát

Felégeti Istenem!

Hátha lesz, irgalom, kegyelem.

 

                              Én hiszek

 

Vajon lessz e holnap?

Vagy már vége lesz?

E baljóslatú jelek

Hozzák a végzetet?

Vajon lessz e jövőnk,

E sárgolyón?

Vagy eltününk

A kénköves pokolban?

Az armagedon árnya

Ránk borul,

Minden pusztulásnak indúl!

De én hiszek a jóban,

És tudom hogy nem pusztulhat,

Ily ostobán mindaz,

Mit alkottál.

 

                                Ádám és Éva

 

Mikor az Úr megteremtett a saját képére,

Teremtett mellém asszonyt is,

Ki szép, nő létére.

Elhelyezett minket a saját kertjébe,

S gyönyörködött életünk rendjében.

Vigyázta álmunk, napfénnyel keltett reggel,

Csak az almát ne egyétek, intett minket.

De nagy volt a kisértés, ettünk belőle!

S megtudtuk, mi az a tudás!

Szégyelni kezdtük testünk,

Levelet téptünk, abba öltöztünk.

Az úr haragja hatalmas lett,

El kellett hagynunk az édenkertet.

Azóta élünk bűnben, örömben,

Ádám és Évaként, örök szerelemben.

 

                                  Ha ősz lesz

 

Ha itt lesz az ősz,

Lehet, már nem leszek.

Lehet, elvisz a nyár

Akkorra engemet.

De te, emlékezz rá

Mit súgtam neked,

A zöld lombok alatt,

Kedvesem.

Ha itt lesz az ősz,

Mit úgy szerettem,

Csodáld meg helyettem,

A rőt szineket.

Ha itt lesz az ősz,

Sírnak majd a fák,

Mert mind emlékszik,

Milyen volt a nyár.

 

                                Állj meg

 

Állj meg és csodáld a virág szirmát,

Odaát nem érzed majd az illatát.

Nézd az ég kékjét,

Békére emlékeztet.

Érezd a harmatot,

Mit az éj itt hagyott!

Hagyd el a rohanást,

Hisz a mindennapok

Csodáiért élsz!

De ha süketen vakon mész,

Az életed elvész.

 

                                 Utazom

 

Átutazó vagyok a világok között,

Lelkem, most a földre költözött,

Pár évet itt töltök el,

S aztán hazatérek,

Haza, hol lelkemnek van igazi otthona.

Kölcsönkaptam az életet,

Remélve, boldog leszek.

S ha eljön az idő, visszaadom,

Őrőkre meg nem tarthatom.

Enyém volt míg itt voltam,

Visszaadom, pedig nem akarom.

Átutazó vagyok,

Csak most itt megálltam,

Itt otthonra találtam.

Itt boldogan éltem,

De a mennybe haza kell térnem.

Várnak reám, időm lejárt!

A vonatom megy tovább,

S a felhők felett van a végállomás.

Talán egyszer visszatérek,

Talán egyszer újra élek. 

 

                                   Tollam

 

Nem akartam verset írni!

Nem akartam költő lenni!

Nem érzem magam annak.

Én, csak szavakat adok a gondolatnak.

Próbálok nem írni,

De tollam nem hagy, kényszerít!

Mit tehetek? Hát ráhagyom.

 

                                     Falak

 

Vakon tapogatódzom,

Keresem holnapom,

De rám omlanak a falak,

S fekszem a romok alatt,

A törmelék elborít,

kezem nyújtom, segíts!

De elmész mellettem,

Senki nincs ki segítsen.

S a falak végleg eltakarnak.

 

                                  

 

                                     Múlt - jövő

 

Akinek nincs múltja, nincs jövője,

Sokszor egy tévedés visz előre.

Nem kell minden sebet elfeledni,

A sebhelyek is tudnak szépek lenni.

Én nem akarok semmit elfeledni!

Büszkén fogom sebeim viselni!

Mutatják, én harcoltam!

Örök lázadó voltam!

Kemény, megtörhetetlen,

Megsértve, de mégis sérthetetlen!

Sokaknak, érthetetlen.

 

                              Én

 

Merengve néztem egy fényképet,

Gondolatom a múltba tévedt.

Nézem az egykori énem,

A jól ismert fényt keresem szemében.

Már szemem alatt vannak ráncok,

Rajtam az élet barázdát szántott.

Fénye szememnek, már nem úgy csillog,

Mint mikor még nem voltak gondok.

Akkor még kacagtam önfeledten,

Szüleim gondolkodtak helyettem.

Leéltem majdnem az életem,

Már tudom mit, s miért teszem.

Hajam már csupa ősz,

Kezem is remeg már,

De csak keresem a képen, a régi ént!

S egyszer mintha szólna hozzám a kép!

" Ne félj az öregségtől, 

Ne félj a ráncoktól,

Ne ijedj meg magadtól!

Ráncaid alatt is ott vagy te,

Szemedben ott vannak a régi csillagok!

Minden kornak megvan a maga szépsége,

Ne félj, keresd meg a helyed benne."

 

                                     A Saturnusz gyűrűje

 

Járhatjuk élethosszig kitartóan,

A halál sötét végtelent, a marsig.

Talán sziklák lesznek csak a marson,

Furcsa kősziklák, és a csend.

S mehetünk a hosszú úton évekig,

Ismeretlen veszélyek közt,

S végül, kezünk üres portára nyit.

Tellik az út veszedelemmel,

Hisz nem volt az utazás könnyű soha még!

De végül ujjára húzza az ember,

A Saturnusz gyűrűjét.

 

                     Csillagos ég

 

Csodás, csillagos az ég,

És minden hallgat még.

A tücsök már nem zenél,

Nyugodt, halk az éj.

Majd lassan éled az éjszaka,

Fényt gyújt száz csillaga. 

Végül elő jő a Hold,

S nézi a csillag inváziót.

A tejút szépen kanyarog,

Rajta egy angyal andalog.

Néz a földre szeretettel,

Gyönyörködik életünkben.

Ha úgy gondolja idejön,

Le száll közénk, beköszön,

Megvigasztal, eligazít,

Bennünket hinni tanít.

 

                         

 

                             Miért?

 

Virág nyílik a hegytetőn,

Mosolyog rá az ég, 

És az éj minden csillaga.

Szomját enyhíti harmat cseppje,

Élteti a napsugár.

Mesét mond a kóbor szellő,

Dalol neki a kismadár

Minden az övé,

Mi a boldogsághoz kell,

Hát miért hervad el?

 

                          Mai szerelem

 

Szól a fiú, jössz velem,

Oda, 

Hol mindenzugban boldogság terem?

Akácos falu, kicsi házikója,

Annak leszünk mi boldog lakója!

Felel a leány, hát persze hogy megyek!

De ott is lesz Meki, diszkó  ugye?

Szól a fiú, az nem, 

De lesznek erdők hegyek!

Felel a leány, akkor nem megyek.

 

                            Neked unokám

 

Tiéd a mosoly és a dal,

Maradj mindig fiatal.

Bánat soha ne érjen,

Hozzád rossz ne férjen,

Madár válladra

Vígan szálljon,

Vidám nótát, csak néked

Daloljon.

Csillogó szemedből,

Könny sose hulljon,

A boldogság ne hagyjon el soha,

Kísérje utadat angyalok mosolya. 

 

                        Ha egszer vége

 

Ha elmegyek egyszer,

Úgy tűnök el,

Mint harmatos gyepen

Lábad nyoma,

Ha kél a nap!

Arany meleg sugara,

A gyöngy cseppeket

Magába szívja,

Lábad nyoma, mint én,

Eltűnik.

Ifjuságom,

Mely szép zöld liget volt,

Most száraz kóró!

S én, szememben könnyekkel,

Hallgatom,

A száraz leveleket ,

Mint zörgeti a szél.